Az elmúlt másfél év „története” röviden:
A feleségemmel külön élünk több mint másfél éve, nem működött a házasságunk, van egy csodálatos kisfiunk, aki 2 éves, az édesanyjával él. A fiam az életem, a mindenem... Sok-sok vita és veszekedés után el kellett költöznöm…
Ezután ismertem meg a párom, aki mellett (igaz sok idő után és nem egyszerűen) megtaláltam végre Önmagam. Nagyon sok mindent átértékeltem, köztük az emberi kapcsolataimat is…. Nem kevés „harcot” kellett megvívnom, elsősorban saját magammal szemben. Korábban túlontúl befolyásolható voltam és nem egyszer „meghintáztattak” ….
A legtöbbet a Páromnak köszönhetem. Ha ő nem lenne és nem tart ki mellettem a legnehezebb időszakokban is, akkor nem tudom most hol lennék….ezek nem „nagy” szavak, ezek tények…
KÖSZÖNÖM NEKED!
A kisfiammal való kapcsolattartás tekintetében teljes mértékben ki vagyok szolgáltatva a feleségem kénye-kedvének.
Elkeseredésemben az elmúlt év őszén a gyámhivatalhoz fordultam, akik megpróbáltak közvetíteni (mediálni) a feleségem ebben nem volt partner és elzárkózott mindennemű megegyezéstől a kapcsolattartást illetően.
Addig is és azóta is mindenben együtt működtem, soha nem vittem el a gyermeket az akarata ellenére, a beleegyezése nélkül.
Csak az ő lakásán lehettem/lehetek vele, heti 2 délután, vagy ha úgy volt „kedve” akkor még ennyit sem.
Én azt szeretném, hogy a gyermek az édesanyjával éljen, csak szeretném végre gyakorolni az apai jogaimat, nyugalomban tölteni azt a kevés időt, amit vele tölthetek.
Sajnos az elmúlt hónapok idegőrlő történései között rá kellett eszmélnem, hogy nem szabad abban hinni, hogy ha én mindent betartok, mindenben együttműködök, a gyermek érdekeit nézem akkor ezt pl. a bíróságon értékelik és szintén azt nézik hogy mi a legjobb a gyermeknek… egy akta az ügy és semmi más…
Amig nincsen kimondva gyermekelhelyezés, én is nevelhetném a kisfiam. De én úgy gondolom, hogy ebben a korban az édesanyjára van nagyobb szüksége…
Ki tudja hogy mikor kerül pont az ügy végére a bírságon… amikor a gyámhivatal azt mondja, hogy fogjam, vigyem el a gyermeket, mert megtehetném… akkor én azt mondom, hogy nem teszem, mert azzal nem használok senkinek, főképpen a kisfiamnak.
Egy ilyen helyzetben, amikor a másik fél eszközként „használja” a gyermeket, miben bízhatom???
Csak remélni tudom, hogy évek múlva nem kell „megbánnom”, hogy nem folyamodtam a gyermekelhelyezésért….
Tisztában vagyok vele, hogy ha 2 embert nem „köt” össze 1 gyermek, sokkal könnyebb megszakítani a kapcsolatot….
